Szinte egyszerre mind a hárman hátranéznek. Kicsit furcsán néznek rám, mintha azt próbálnák kitalálni, hogy ki a franc is vagyok. Végül csak annyit mondanak, hogy szia. De nem is rájuk vagyok kíváncsi, hanem rá.
- Szia! - mondja egy fél mosollyal az arcán azzal a bizonyos tudzam, nekem lett végül igazam és a kigúnyollak keveréke.
- Szia! - mondom neki mégegyszer és intek is egyet mellé.
- Ezt már mondtad. - úgy mondja, mintha valami baj lenne velem vagy épp lenne oka miért haragudni. Ezt már megint nem értem. Miért kell folyton ilyen idegesítően és titokzatosan viselkednie. Ez annyira nem fair.
- Ömm... Tudom. - Nem tudok mit mondani neki.
- Hogy, hogy itt vagy? Nem látszol amolyan mentsük meg a környezetet!! típusnak. - remélem ezzel nem gúnyoltam ki, gondolom magamban enyhén gúnyos hangon.
- Tényleg nem vagyok. Későn érkeztem és vagy ez vagy a takarítás.
- Értem. - valamint nagyon örülök neki.
- Gondolom, te az elsők között érkeztél ide és rutinosan ezt választottad. - mondja lenézően és gúnyolódva.
- Mi van, talán baj hogyha nem szeretném, hogy az unokáim és azok unokái ne tudjanak élni csak azért, mert az ember kipusztította az egyetlen olyan bolygót ahol tudnánk élni?! - mondom neki sértetten.
Elnézést, kisasszony. Ezentúl mindig is ki fogom dobni a szemetet. - úgy adja elő mintha megadta volna magát.
Köszönöm. - felelem mosolyogva.
Belép kicsit termetesebb hosszó, vörös, göndör hajú nő a terembe.
- Nos, először is megszeretném köszönni mindenkinek, hogy eljöttetek. Hiába vagyunk kevesen. Nem az számít, hogy hányan vagyunk, hanem, hogy vagyunk. De nem is pazarlom a szót, inkább elmondom a mai délutáni programunkat: először is két csoportba fogunk oszlani. Mind a kettő csoport megtapasztalja egymás munkáját. Tehát, ha a neveteket halljátok, kérlek álljatok fel!